...Nem tudtam jobbat... mentem utánad a síkos úton... a könnyek cseppben hullottak arra a hervadt rózsára, amit te csókoltál fel a számra... piros volt még mindig, de lekonyult...
Nem élt többé, csak néha mozgott, hogy lássam, ő is azért létezett valamikor... száraz ajkaim most újra megfestik vérrel az eget feletted... örülj édesem, őrülj meg!... Értem te többet nem tehetsz... "mindenem kiadtam"... s magamra maradtam...
Várok... sűrű köd ad ruhát mezítelen lelkemnek, vacogok, és ez a fagy nem enyhül. Ha olvad, akkor én is olvadok, ha megdermed, én is dermedek, veled válok azzá. Nélküled a sóhaj elnyúlva fekszik a párnán, veled elalszik, és a füledben nyögi ki bánatát. Vadul feszengek, ha látlak. Vágytalak már egyszer... vártalak már egyszer... vágylak még sokszor, de várni soha nem fogok már többször... Családot akartál, én megadtam, de mást szerettél volna: a sok-sok bizalmat akartad visszaszerezni, amit azelőtt elveszítettél. Miért mondom ezt? Hát mert ezt kell tennem... Vakon lebegni a semmiben... félúton a közöny és a szerelem között
... Semmivé foszlik a kislány, akit öleltél: nővé válik... S ez a nő rosszabb minden álmodnál, minden mocskos, retkes kurvánál... A lelked rimája lett, így vált ő Nővé... mi az nő?... Egy álmaveszett senki, aki érted-hozzád idomul...Testedhez fúrja fejét, elcsavarja nyakad, és csókkal szívja életed: tetszik neked.
A könny lehullt a rózsára, a rózsa feléledt, és így megy ez tovább, míg élet az élet: A rózsa újra szárad, majd holtából feléd réved...
(Üres szeméből a földre hull harmatja, elsárgul a mező alatta: a nő nem más, mint termékenység, ki a kenyerét drágán adja...)
